Wesselényi Miklós báró (1796-1850) reformkori politikus autográf levele...

... nagybátyjának, ifj. Cserei Farkasnak „Bátyám!” megszólítással.
Wesselényi Miklós, az „árvízi hajós” vitathatatlanul a reformkor egyik legnagyobb egyénisége. Széchenyivel való barátsága, a hon felemelkedéséért végzett állhatatos tevékenysége, az ezért elszenvedett kufsteini rabsága, majd megvakulása mind-mind nemzeti nagyjaink közé emelik. Emiatt bármely kéziratának felbukkanása nagy fontossággal bír a téma iránt érdeklődők számára.
Talán nem túlzás kijelenteni, hogy igazi szenzációvá a címzett személye emeli darabunkat. Ifjabb Cserei Farkas – Wesselényi nagybátyja – az erdélyi felvilágosodás kimagasló alakja, az irodalmi és tudományos élet egyik nagy szervezője, utóbbiban a nála majd’ 40 évvel idősebb Aranka György társa és bizalmas jó barátja volt. Részt vett az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság munkájában, szorgalmazta népiskolák létrehozását, krasznai birtokán iskolát alapított, botanikus kertet és mintaszerű ménest létesített. Aranka mellett barátjának mondhatta Döbrentei Gábort és Kazinczyt is. Utóbbival összekötötte a könyvek iránti szenvedély is, mindketten nagy könyvtárral rendelkeztek. Személyes tragédiája, hogy nem volt egy erős jellem (ezt Kazinczy is érzékelte, és az 1810-es évektől fokozatosan eltávolodtak), felesége, Haller Krisztina halála után pedig végképp elindult a lejtőn. Eladósodott, Bécsbe költözve pedig kicsapongó, léha életet élt. Ennek tragikus emléke unokaöccse hozzá írt levele, amelyben Wesselényi keserűen próbálja őt jobb belátásra bírni. A szövegből kitűnik, hogy Cserei az ő pénzét szórta a császárvárosban. Van még egy csavar a történetben: egyes történészek úgy vélik, állandó pénzzavarát azzal is próbálta enyhíteni, hogy az akkor már a császári titkosrendőrség célkeresztjében álló Wesselényiről jelentéseket írt (feltehetően a levelezésük alapján). Tudomásunk szerint kettejük levélváltásának kevés emléke maradt meg, ez pedig a történészek számára még értékesebbé is teszi e darabot.
Utolsó mondatának gyönyörű és mély üzenete mindenki számára elgondolkodtató és megszívlelendő lehet: „Hidje el nékem: Bátyámnak e’ Világon más csendes révpartja nincsen, csak ’Sibó, – ott, hol szegény jó Anyám sirja vagyon, élhet csendesen, a’ szép természet keblén, ’s hasznos értelmi munkálkodások közt.”
2 beírt oldal.
Kelt: Kolozsvár, 1834. IX. 12.